Simon Márton neve leginkább a hazai slam poetry követői számára lehet ismerős. A slam poetry valójában előadóművészet, a líra eredeti forrásához, az élőszóhoz visszatérő műfaj, irodalmi show, performance. Ennek megfelelően a közvetlen beszéd, az automatikus belső monologizálás, az asszociációkra épülő nyelvi játékosság alapvető ismérve. Ez jellemzi Simon Márton újabb, harmadik kötetének hangvételét is. Bőven merít irodalmi szövegekből, klasszikus magyar és világirodalmi szerzőktől (a kötet végén megtalálható a névsoruk), ezeket mint gondolati szilánkokat szórja el a szövegekben. Mindez azonban nem jelent közhelyes posztmodern játékosságot. Olykor már-már klasszikus lírai alaphelyzetekbe csöppenünk, pl. monológ az anya sírkövénél, szinte hisztériás kimondása, megragadása a hiánynak, a szeretetnek („Ha - ahogy mondják - az építészet kővé vált zene, / úgy egy sír betonkockája egyetlen kitartott hang...", „A birtokos jelzős szószerkezet / olyan jelzős alárendelő szószerkezet, / amelyben az alaptagnak / birtokos jelzői bővítménye van. / Például: a színdarab szereplői, a ház fala, / a cica bajsza, anya sírja"), melybe a hétköznapok banális zajai bele-belehasítanak. („A zarándoklat szervezői arra kérik a / Tisztelt résztvevőket, hogy a helyszínre történő / megérkezés után fokozottan ügyeljenek / az emlékmű épségére!" - .Mov) Simon Márton költészetére rányomja bélyegét a japán kultúra iránti érdeklődése. A valóság különböző síkjai úgy lépnek elő és tűnnek el a szövegeiben, mint a kamik, a cím is utal erre, a különleges rókaszellemre (kicune), mely hol megtréfál, hol segít, olykor halandókkal lép nászra, majd eltűnik, aztán emberi alakban újra felbukkan, mint valami furcsa légköri jelenség.