A 2010-es Dalok a magasföldszintről után Simon Márton második verseskötete is megjelent. A fiatal költő-szövegíró-fordító-szerkesztőnek, a hazánkban egyre népszerűbb slam poetry műfaj egyik vezető alakjának új könyve azonban nem egyszerű verseskötet. Az ötletes cím mögött csakugyan pillanatnyi villanások rejtőznek, vagy ahogy a hátlapon olvasható, „a nagyvárosi szorongás szótára”, mely „szélesvásznú történeteket mesél el néhány szóban vagy egy-egy mondatban, a félig kihunyt fényreklámok tömörségével”. A bal felső indexükben sorszámgyanús, de nem növekvő sorrendben álló számokkal ellátott, lélegzetvételnyi gondolatok maguk is mesélnek itt-ott szerzőjük ars poeticájáról („Nem vers, / csak tanítom beszélni a / szorongásaimat” [43. o.], „Ami 2 mondatnál hosszabb, / az hazugság” [10. o.] vagy épp „Ez nem vers, hogy csak úgy véget érjen” [57. o.]). A látszólagos töredékek valójában összekapcsolódnak, hol sorszámaikkal is egymást követve – „Nekem nem muszáj hazudnod” és „De a többieknek igen” [41. o.], vagy mint a 31. oldal egészében –, hol azonban a komikumba hajló véletlenség érzetét keltve enélkül („Akkor se, / ott se” és „Jó, akkor is, ott is” [57. o.]). Végül összetéveszthetetlen hangulatú egésszé állnak össze. Ehhez azonban olvasója képzeletét is segítségül hívja Simon Márton, mikor gondolatban befejezni invitál gyakran állítmánytalan mondatait („Ettől még nem” [20. o.], „A legkevésbé sem” [18. o.]) és váratlan hasonlatait („A joghurtos pohárba száradt kanál nyugalmával” [11. o.]), vagy megjeleníteni nyelvileg és vizuálisan is leleményes képeit („Nekidőlve háttal a tájnak” [34. o.], „Egy szál krémben” [52. o.]. A folyamatosságot nemegyszer kötőszavakkal – leggyakrabban talán meggel, minttel és aztánnal – kezdődő „polaroidok” tartják fenn.